Gyergyó környéki mesterségek

Népi építészet: A népi építészet jellegét mindenek előtt a rendelkezésre álló építőanyag szabja meg. A Hargita keleti oldalán – ahol a fenyőerdők az uralkodók – az épületek nagy részét fenyőboronákból rakták össze, ugyancsak fenyőből hasított „dranciával” vagy zsindellyel födték. E zóna épületeire a magas, vagy legalább félmagas tetők jellemzőek. A lakóházat, istállót – még a gerenák közötti tapasztáshoz is – apró fa-szegekkel (bolhaszegekkel) vertek tele. A Hargita nyugati oldalán, különösen a fenyvesek övezetén túl, az épületek anyaga többnyire kő vagy tölgyfa. A kőházak vastag falúak és általában testesek.

Bevezetném önöket néhány ősi foglalkozásba, mint például:

Kovácsmesterség: A famesterségek mellet a legrégibb gyergyói adatok a vasfeldolgozásra vonatkoznak. Már a XVII. század elejéről tudomásunk van a csomafalvi-sólyompataki vashámorról. A későbbi időszakban a XIX. Században számosan vállalkoztak Ditró-Orotván, Hodoson, Tölgyesen vashámorok létesítésére, de kevés sikerrel. Az Orotvait 1847-benalapította a ditrói Fülöp András, aki az üzemet maga vezette. A kovácsmesterségre vonatkozó legrégibb gyergyói feljegyzés 1602-ből származik, amikor Bereck János kovácsot, valamint a Páll család Dani nevű ősét, említik. A XVII. Századi feljegyzések több adatot őriznek a gyergyószentmiklósi kovácsmesterségről. 1642-ben például, Bereck János elkészítette a templom csákányát. 1820-ban Gyergyószentmiklóson tizenkét, Szárhegyen négy, Alfaluban két, Remetén két, Tekerőpatakon két, Ditróban két, Várhegyen három kovácsot írtak össze.

Tégla és cserépkészítés: Az építkezésben egyre nagyobb szerepet játszott a tégla. A téglaégetés habár a fa volt a legfőbb építőanyag, jelentősen fejlődőtt. A téglavetés gyakorlására a legkedvezőbb feltételek Szárhegyen voltak, ezért itt alakultak ki a legnagyobb hagyományok Szárhegyen kívül még folytak téglaégetési kísérletek Gyergyószentmiklóson, valamint Ditróban, de az agyag gyenge minősége miatt kevés sikerrel.

Fazekasság, csempekészítés: A fazekasság, csempekészítés gyergyói viszonylatban, már a feledésbe merült iparágak közé tartozik. Gyergyóból fazekasokat név szerint, először 1685-ben említenek a szentmiklósi fazekas István néven. Az agyagot a Nyír nevű határrészről hozták ősszel, nagyobb mennyiségben, egész esztendőre. 1900 körül Gyergyószentmiklóson még 2-3 fazekas dolgozott. A gyergyói fazekasság nem tudta felvenni a versenyt a kedvezőbb feltételek között dolgozó korondi, madarasi, dánfalvi fazekasokkal, akik jó minőségű áruval látták el a környékbeli piacot.

A mészégetés: A mészégetés a kedvező földrajzi feltételek következtében a vidékünkön gyakorolt legősibb kismesterségek egyike. A középkori kőépületek, például a szárhegyi kastély kötőanyagaként is a frissen oltott forró meszet használták. Az írásos adatok szerint Gyergyóban jelentős mészégető tevékenységekkel számolhatunk, különösen Vasláb, Gyilkostó, Békás és Tölgyes közelében. A mészégetőkre vonatkozó legrégibb írásos feljegyzés 1629-ig nyúlik vissza. Szárhegyen 1900 körül Oláh Alajos háza, helyben égetett mésszel készült. A kőművesek véleménye szerint a helyben égetett mész, minden máshonnan szállított mésznél jobb minőségű volt. Gyergyó környékén az utolsó mészégető a szárhegyi Keresztes József volt, aki az 1950-es évekig dolgozott.

Székely népviselet

A székely férfi népviseletet:

Legközismertebb ruhadarabja a szorosan testhez álló, fehér posztónadrág, a székely harisnya, melynek csak zsinórzata változik vidékenként vagy éppen falunként. A harisnyához zsinórszegésű, félkemény szárú csizma illik és sima kézelős, csukott gallérú fehér vászon vagy gyolcsing. Az ingre fekete, szürke, helyenként fehér, piros vagy kék- esetleg sújtásokkal díszített – mellényt öltenek. Szokásos főbevaló nyáron a fekete kalap, a Küküllők mentén hétköznap a szalmakalap, télen pedig a betűrt tetejű vagy alul visszahajtott báránybőr sapka. A mellényre posztóujjas vagy kurta zekét vesznek, a szürke, vagy fekete, hosszú zekét már az őregeken sem látni. Ma már a hagyományos viselethez leginkább ragaszkodó férfiak is csak fekete rövid kabátot, zakót öltenek a fehér harisnyához és fekete csizmához.

A székely női viselet:

Legfőbb darabja a kétrészes felsőruha, a rokolya és a mellény. A rokolya derékban karcba szedett, alján keskeny vagy szélesebb bársonyszegő. A Hargita keleti oldalán, a gyergyói-, csíki-, és kászoni medencék falvaiban, a rokolya színes csíkozású háziszőttesből készül, a csíkok szélessége, a színek összeválogatása falvanként, korok, és alkalmak szerint változik. Az egyszínű gyöngyökből fűzött nyakék dísze is a hátul két ágban, hosszan lecsüngő szalag. Az asszonyok, menyecskék és idősebbek, kontyba rakott hajukat áll alatt megkötött kendővel szorítják le, aminek anyaga, színe, hímzése életkor és alkalom szerint változik. Gyakori még a hárászkendő és nagykendő, de már általánosabb az ötnyolcados vatelines kabát, vagy a barnára festett irhabunda.

Wass Albert befejezetlen verse

Fejedelem, a harcnak vége van,

lakomát ülnek zsoldos papjaid.

Torozhatnak már. Koppány úr népébõl

gyönge leány, magam maradtam itt.

Nem azért jöttem hozzád, mert király vagy.

Egyrangú vérbõl származom veled.

Bajor Gizellád bosszúját se félem,

a taliánt se, meg a németet.

Sok vért láttam már, Gejzafia Vajk úr.

Karddal kezében míg pusztult a népem,

páncélos német dúlta a gyepût

parancsodra s az új Isten nevében!

Az új Istennek vagyon egy fia.

Azt mondják róla, hogy jó és szelíd,

fegyvert nem markolt soha keze,

hogy leölettesse önnön véreit.

A tiszta szívûeknek megbocsájt

s elõtte minden álnokság ledõl.

Melyik kõ-bástyád rejti õt király,

látó magyarok szemei elõl?

Õhozzá jöttem el én, Koppány úr leánya,

Elõtte ha kell, le is térdelek.

S úgy köszöntöm: áldás, Isten úr,

Nézd, itt vagyok, hogy beszéljek veled.

Magad jöjj el, ne szolgáidat küldözd,

jöjj egyedül, ha nincs kíséreted.

Fehér lovat adunk alád s pompázó

kíséretül az egész nemzetet.

Tekints körül: széles világod hátán

testvértelenül áll itt a magyar.

(…)

A Nagypénteki sirató címû kötetbõl

(Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2002)

Olvasd el, hogy tudatosodjon benned a magyarságod tisztelete!

-Tudjuk-e , hogy a Honfoglalás idején Európában csak a görögöknek és a rómaiaknak volt írásbeliségük, és amikor mi megérkezünk a Kárpát-medence területére, már kiforrott, kész, mintegy 1700 éves írásbeliséget hoztunk magunkkal ?

-Tudjuk-e , hogy az Ómagyar Mária-siralom szövegét mi még a mai napig értjük, hiszen szókincsét, mind a mai napig használjuk? Shakespeare drámáit, a művelt; angol már csak szótár segítségével képes elolvasni, mivel annyit változott nyelvük az elmúlt 440 év során. A miénk, megtartotta nyelvtanát és szókincsét. Nem volt hajlandó belesimulni, beleolvadni a nagy nyelvi forgatagba, hiszen több ezer éve kiforrott és csak minimális változtatásokra van szüksége!

Tudjuk-e , hogy a Magyar Zenetudományi Intézet regisztrálta a 200 000-ik magyar népdalt, amelyből 100 000 már megjelent nyomtatásban is. A 80 milliós Németországban összesen 6000 (!) népdalt tudtak összegyűjteni.

Tudjuk-e , hogy a magyar mesevilág páratlan az egész világon? Európában nem ismerik a tündért, hetedhét országot, fanyüvőt, hétfejű sárkányt, még nyelvtani szinten sem. Nincs szavuk rá.

Tudjuk-e , hogy Európa nem ismerte a magyarok bejövetele előtt a hús megfőzésének módját? Nem ismerték a villát és a kanalat. Kézzel és késsel ették a sütött húst. Behoztuk a sajátos fűszerezési technikánkat, a darabolást, a fűszerekkel való összefőzést. Az édes, sós, savanyú, keserű ízek mellé mi hoztuk az erős ízt ételeinkben.

Tudjuk-e, hogy azért nem járnak tógában, ma Európában az emberek, mert mi behoztuk magunkkal a nadrágot, a zakót (kazak), a hosszú kabátot (kaftán).

Amíg Európa saruba, csizmába, bocskorba járt addig mi behoztuk a háromnegyedes sarkos cipőt. Sőt még az alsó fehérnemű is általunk kerül a világnak erre a részére. Gondoljuk csak meg, ma Skóciában, ha valaki igazán korhűen akar a skót népviseletbe felöltözni, akkor nem vesz alsónadrágot a kockás szoknya alá.

Tudjuk-e , hogy a Honfoglalás idején, mi csodálatos növény és állatvilággal rendelkeztünk, amit magunkkal hoztunk a belső-ázsiai térségből?

Tudjuk-e , hogy az elmúlt időszakban sikerült, a parlament által, hivatalosan is nemzeti kinccsé tenni őshonos állatfajaink nagy részét?

A kilenc kutyafajtát, a három parlagi tyúk fajtát, a szilaj marhát, a három mangalica fajtát, a tincses kecskét, és a galambjainkat. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem lehet őket keresztezni, az országból kivinni. Tehát meg kell tartani a tiszta vérvonalat. A szürke marhát sajnos az osztrákok már levédték előttünk.

Tudjuk-e , hogy a hollandok 400 éve termesztik a tulipánt, mi 3000 éve? Mégis őket hívják a tulipán hazájának. Az egyetlen európai tulipán fajtának, a Tulipa Hungaricának géncentruma, a Kárpát-medencében van

Tudjuk-e, hogy a világ második alkotmánya a miénk? Az első az izlandi 720-ból, a második pedig: Szent István király intelmei Imre herceghez..

Tudjuk-e , hogy a reneszánszt, mint művészeti stílust Ausztria és Németország tőlünk vette át?

Tudjuk-e, hogy az öntözéses gazdálkodást és a vetésforgót is mi honosítottuk meg a világnak ezen a részén?

Mára már Európa elfelejtette ezt a tudást, és jórészt ennek köszönhető, hogy termőföldjeik tönkrementek, elhasználódtak. Ez az igazi indok arra, hogy miért is kellettünk az EU-ba!

És akkor még egy szó sem esett a magyarok ősi hitéről.

Ezek persze csak kiragadott példák, a teljesség igénye nélkül. Talán nem hiába íródtak le. Jó lenne, ha     legalább addig  eljutnánk gondolatban, hogy magyarnak lenni nem szégyen!

S akkor talán nem támolyognánk össze-vissza, abban a jogi, gazdasági és kulturális csapdában, amit nekünk állítottak Brüsszelben. S hogy nehogy azt higgyük, az író fantáziája, üldözési mániája mondatja velem ezeket a szavakat, álljon itt egy idézet bizonyságul:

Napóleon megkérdezte Francois Talleyrand-t, hogy mit tegyen a magyarokkal. Talleyrand válasza:

- Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit
akarsz!

A monarchia idején megvalósították Talleyrand elméletét, és sajnos ma is ez folyik.

Itt az ideje, hogy magunkhoz térjünk, s megbecsüljük kultúránkat és nagyjainkat!

…és végül, tudjuk-e, hogy 1805-ben 6 ember mert beiratkozni a Pázmány Péter Tudományi Egyetemre, mert féltek, hogy az osztrákok megölik, kiirtják családjaikat?

“Jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen!„
(Széchenyi István )

Küldd el minden Magyarnak e linket, hogy senki ne szégyeljen Magyarnak lenni!

Hagyták meghalni a hegymászót a mentők

Megdöbbentő videó bizonyítja, az argentin Federico Campanini még élt, amikor a mentésére indult csapat úgy döntött, nem viszi le a csúcsról. Az eset január elején történt az Andokban, a halott apja kedden kapta meg a felvételt, és perel.

Élve hagyhattak sorsára egy hegymászót az Andokban, állítja a januárban meghalt Federico Campanini apja a kedden nyilvánosságra került videó alapján.

Az argentin túravezető négy olasz társával január 3-án indult Amerika legmagasabb csúcsa, a 6962 méteres Aconcagua meghódítására, de öt nap múlva viharba kerültek, és eltévedtek. Egy helikopter megtalálta őket, ám leszállni nem tudott, így néhány fős mentőcsoport indult a segítségükre.

Mire odaértek, az expedíció egyik tagja, Elena Senin már halott volt. Társai szerint lezuhant valahonnét, és beverte a fejét. Campanini viszont még élt, bár a mentőosztag ennek ellenkezőjét jelentette, amikor leértek a megmaradtakkal.

Az apa, Carlos Campanini kedden névtelen levéllel kapta meg a felvételt, azonnal föltette az internetre, és pert indított fia halála miatt.

A képsor megdöbbentő: Federico Campanini nem tud lábra állni, összeesik, alig segítenek neki, egy kötéllel akarják maguk után vonszolni, majd otthagyják.

A kommentárok még durvábbak, orvosi segítség helyett a következők hangzanak el: ”Állj már fel, te idióta! A fenébe is, gyerünk már!” Majd egyikük azt mondja a rádióba, ”add át, hogy vége van, maximum 40 perce lehet, és halott lesz”.

A kamerába nézve egy másik mentő szólal meg: ”Már nem mozog, engedélyt kértem a bírótól, hogy itt hagyjuk.” A news24.com szerint nem tudni, milyen bíróra vagy ügyészre gondolt, a lényeg, hogy valóban nem próbálták magukkal vinni.

A három megmenekült később elmesélte, vezetőjüknek tüdővérzése volt, nagyon legyengült. Ebből Campanini apja arra következtet, ”a segítők arra számítottak, hullát találnak, közben egy túlélőre bukkantak, akivel nem tudtak mit kezdeni”. Semmilyen orvosi eszköz nem volt náluk.

A 31 éves Federico Campanini közel tíz éve vezetett túrákat hazájában és szerte a világban. Feljutott a legmagasabb csúcsokra, néhány éve az Egyesült Államokban élt.

ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET!

Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet!

Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem
nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok.
Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!

Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek.
Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt,
abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az
enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s
ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!

Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba.
Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ideoda ajándékozgattatok engem
s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én
ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok:
kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt,
fölszabadulást és katonásdit. Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős
bátorságot és fejvesztett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett
háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgó fogú bosszúvágyat és
hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi
rengetegben… urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet!

Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a
világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok
ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi
keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a
Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs
szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!

És azt se mondjátok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert milliók
váltak földönfutókká játékaitok során és én csak egy vagyok a milliók közül. Számomra
nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj.
Adjátok vissza a hegyeimet!

Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többet vesztett, senki sem vesztett annyit, mint én.
Nekem nem volt Palotám, amit fölépíthetnétek valahol a föld másik oldalán. Nekem nem
volt vagyonom, amit bankjaitok visszafizethetnének, ha megszállná őket a jótékonyság láza.
Állásom sem volt, hivatalom sem, ami helyett újat adhatnátok. Nekem semmim sem volt,
csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem. S ez a kettő együtt többet ért, mint a világ
valamennyi palotája, vagyona és hivatala. Senki sem vesztett ebben a játékban annyit,
mint én. Adjátok vissza a hegyeimet!

Urak, én alázatosan elhiszem, hogy nagyok vagytok és hatalmasok. Hogy kisujjatok egyetlen
mozdulatára milliók halnak meg, országok cserélnek gazdát és földrészek süllyednek el a
tengerek mélységeibe. De mindezeken túl hinni szeretném azt is, hogy tisztelitek az
igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott, és hogy a szívetekben jószándék szűri
át még a kisujjatok mozdulatát is. De ezt csak akkor hihetem el, ha eltörlitek a rontást, ami
játékaitok nyomán erre a világra rászabadult, és visszaadjátok a hegyeimet.

A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.
Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.
Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.
Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.
Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.
Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.
Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.
Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.
Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.
Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.
És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.
S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.
Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.
Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.
Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.
Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.
Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.
Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!
Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.
Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.
Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.
S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.
A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.
Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.
Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...
Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

(Bajorerdő, 1947)

Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,
Mert vallom, hogy a gondolat szabad,
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt
És népem a magyar.

Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok,
Mert hiszek jóban , igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok,
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.

Volt egyszer egy ember

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek.

És azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első: szél és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és nem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.

És az emberek, akik látták, csodálkozva összesúgtak, és azt mondták: varázsló.
És egy napon berohantak az udvarra, és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára.
És hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot nem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

A patkányok honfoglalása

Ez nagyon megfogott és gondoltam, hogy megosztom azokkal akik még nem ismerik.A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire.
Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy.
A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát.
És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt.
Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást
nekik, és gondoskodott róluk.

Így élt az ember.

Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt.
Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá.
Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig.

Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott patkány érkezett.
Messziről jöttek, fáztak, éhesek voltak.
Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében.
Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek.
Télen már fiaik voltak s tavaszra megint.
A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta őket.

Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele.
Volt elég.
Jutott belőle annak, aki éhes.
Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt.
Milyen apró és milyen félénk-gondolta.

Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak.
Először feltúrták a pincét.
Aztán ásni kezdték a falakat.
Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak.
Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta.
És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást.
Másnap reggelre újra ott volt.
Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint.

Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:
- Ők is kell, hogy éljenek.

S ha nekik csak így jó, hát legyen.
És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat.
A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is.
Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót.
Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával.

Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt.

Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok.
És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat
mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről.
- Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat.
- És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen.

Az ember minderről nem tudott semmit.
Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább.

Pedig akkor már rengeteg sokan voltak.

Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.

Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára.

Ebből lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között.

- Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá.
- Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább!
- És föllázadtak. -

Mienk a ház – hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát!

De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak – még a virágoknak is – hogy
a ház nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint.

S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra.

Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került.
Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás.
Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl.

A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki.
A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt.
A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, kicsépelte a szél.
És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt.
A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak.
És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat.

Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben.
És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!