Íme a szöveg:

Sabin Gherman

“Torkig vagyok Miticával, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. A hatalmat gyakorló mindenféle politikussal beszélgetek, de csak azt hallom: “Már nincs semmi esélyünk”. Olvasom az újságokban, hogy a kormánynak volt gondja a ’98-as költségvetésből Bukarestnek nagyobb összeget leosztani, mint egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten, és látom a különbséget, délen jobbak az utak, minduntalan beruházásokat eszközölnek. Sorban állok a fináncnál, a CEC-nél, bárminél, ami az államé, és mindenütt csúszópénzt adnak. Csubukot, harácsot. Török szokások, ami nélkül nem megy. És akkor? Torkig vagyok Romániával. A szinonimáival. Hősködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michelangelóval vagy Da Vincivel dicsekednek, miközben nekem a campulungi Neacsu levelét mutogatják.  Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, “a néb” (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat, és az erdőkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemről döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk, és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepűek, rongyos könyökűek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról, arról, hogy “éljen és virágozzék Moldva, Erdély és Havasalföld”. És ismét egy győztes böffentés.

Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélyből való vagyok. Más országból. Altra paese. Other country. L’autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha ők nem lennének… Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót.  A román nép “egysége”, “felvirágzása” nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt.

Néhány ember megvalósította a ’918-as Egyesítést. Mások svájci típusú, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykedtek. Megint mások, mint Slavici, azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával disznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belőle. A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzői, elárasztotta a “miticaság”, az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esély volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségéből, értékrendszeréből. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt – éppen ezért a nagy sugárutakon három méterenként elcsúszol a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlő az Úrral, Cioran. Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fentebb mondottakat. De: hányan nem mentetek Bukarestbe tele szatyorral, a híres-neves rafiaszatyorral, amelyben pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazgatóknak, a minisztériumokba, a bezárt magas portákra. És, ha együgyű módra nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor figyelmeztettek rá, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert kezeidet lehúzzák a “csomagok”. Bukarest, ez a hely, ahol a tébécés zseni puszilózik az analfabéta milliárdossal, megtanította az egész országot, hogy valamit osztanak. “Húst osztanak”, “Tojást osztanak”. Osztanak. Puhatestűek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek, és úgy beszélnek, hogy “sokan van”, és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektől. Túl hamar tértek át a furculitionról a “Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpátokon”-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb “védelmezői” a Kárpátokon túl születtek. Lehet, ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne.

Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem más, mint komédia. Méghozzá egy olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon sustorogsz a rendőrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönből éljen. Rá kell döbbennünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestből jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élők, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent, és 75-ször szegényebbek vagyunk.

Egyébként további jó napokat – torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.”

Sabin Gherman

A szöveg román nyelvű változata:

http://www.romanianvip.com/2008/08/m-am-saturat-de-romania/

Az Iránban nemzeti kincsként őrzött Iszfaháni kódex és a Krétai kódex azonban most feltárja a hun nyelv rejtelmeit.

A kódexek i.sz. 500 körül illetve 700 táján készültek.

Végtelenül érdekes a két kódex által feltárt hun nyelv összevetése a mai magyar nyelvvel:

Szavak:

nap = napi

víz = vezi

tenger = tengir

rengeteg, tengernyi = tegngirdi

só = sava (v.ö. sava borsa)

tó = tava

hó = hava, havas

szél = szele

száraz = sziki (v.ö. “Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”)

lejtő = lüthü

völgy = vüldi

folyómeder = tur (v.ö. “hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére”)

erdős hegyvidék = kert

hegyalja = soprun

ország, uralom: urruság

lakatlan határsáv = gyepű (v.ö. honfoglalás utáni gyepű rendszer)

kapu = kapu

vár = vara

szó = szava

had = hada

kard = szurr (v.ö. “szúr is dőf is”)

nyíl = neil

tegez = thegisz

balta = balta

sisak = sisak

sarló = sarlagh

harcos = vitesi

kincs = küncse

kéz = kézi

szem = szöm, szüm

száj = szá(h)

kopasz, tar = tar

ősapa = ise (v.ö. a halotti beszédben: "terümtevé miü isemüköt,

Ádámut" = teremté ősapánkat Ádámot)

felmenők = elüd (v.ö. előd)

úrnő = aszuni (v.ö. asszony: a korábbi emelkedettebb jelentésű szó módosulata)

(halotti) tor = tor

bor = bor

sör = ser

vásár = vásár

por = poura

göröngy = bog

sár = sár

szar = sara

út = utu

kút = kutu

lyuk = liku

szag = szaghu

gömb = theke (v.ö. “nincs nálam boldogabb e földtekén”)

piramis = gula

vm.-nek a fele = vele

ma = ma

szám = szán

nem = nen

igen = éjen

kicsi = kücsü

baj = bű (v.ö. bűbáj mint rossz irányú báj)

ész = esze

eszes, okos = eszisi

régi = avesi (v.ö. avitt, avas)

kettő = keltü

tíz = tíz

tizenkettő = tiz henkeltu

húsz = khuszi

hatvan: hotu ben tiz

én = ejn

mi = minkh

ti = tikh

engem(et) = inkmüt

minket = minkhüt

nekem = nikhüm

én leszek = ejn leszim

mi leszünk = minkh leszinkh

te leszel = ti leszil

ti lesztek = tikh lesztikh

ez = ejsz

az = ajsz

ez itt = hit

az ott = hot

az ott távol = oti

kívül = küivüle

belül = béivüle

külön = klün

élő, eleven = eleved

bogár = mütür (v.ö. mütyür)

ló = lú

kutya = kutha

sáska = saska

légy = ledzsi (v.ö. “madzsar”)

béka = béka

bagoly = bagialu

sas = sas

hal = kala

teve = tüve

sás = sás

virág = viragh

moha = muha

alma = alma

árpa = árpa

fa = fo(a?)

tő (növény töve) = tüvi

fű = föve (v.ö. föveny)

falevél = zize (v.ö. hangutánzó szavak)

menni = menin

jönni = jüven

járni = járin

teremni = termin

tűrni, elviselni: türen

szagolni = szaghin

tudni = tondin

(fel)avatni, felkenni = kenin

fújni = fuvin

közösülni = batten (v.ö. b@-ni)

ha = cha

hol? = chol

hová? = chowrá

mi? = mi

ki? = ki

hány? = kháni

be = béh

át, által = alta

szét = szeit

rá = wra

Ragozás:

-on, -en, -ön = hen

-ban, -ben = ben

-ba, -be = be

-ra, -re = wra

A főnevek többes száma végmagánhangzó nélküli tő + -ekh.

A mássalhangzóra végződő szavak nál tő + -kh.

A tárgy ragja: magánhangzóra végződő szavaknál -t végződés;

mássalhangzóra végződő szavaknál -et végződés.

A birtokjel: magánhangzóra végződő szavaknál  -je végződés;

mássalhangzóra végződő szavaknál -é végződés.

A részeshatározó ragja: egyes szám: -neki;
többes szám: szótő + -ekhneki.

A hely- és képeshatározó ragja: tő + -étül szóvégződés.

Birtokos személyragos főnevek:

nyilam = neilim       nyilaim = neiliam

nyilad = neilit       nyilaid = neiliat

nyila = neilej        nyilai = neiliaj

nyilunk = neilinkh    nyilaink = neiliankh

nyilatok = neilitekh  nyilaitok = neiliathakh

nyiluk = neilekh      nyilaik = neiliakh

A fellelt hun szavak mintegy fele mutat magyar nyelvi rokonságot.

A fenti válogatás közülük is csak azt a keveset tartalmazza, amelyek most 1500 évvel később a mai magyar fülnek egyértelműen

beazonosíthatóak.

A fenti kivonat Dr. DETRE CSABA írása alapján készült.

A felfedezés mind a nyelvészetnek, mind az őstörténet kutatásnak hatalmas lökést ad.

Mérvadó nyelvészi vélemények szerint a kódexekből napvilágot látott

részek egy olyannyira egyedi nyelvi rendszert fednek fel, hogy gyakorlatilag kizárt a hamisítás lehetősége.

A Magyar Tudományos Akadémia nagyon hallgat a témáról.

Én egyetlen reakciót tartok elfogadhatónak részükről:

“Minden követ megmozgatunk, és ha léteznek ezek a kódexek, akkor a

föld alól is előkerítjük őket.”

De ezt sajnos még nem mondták.

Bármi más válasz pedig mellébeszélés.

Mert ha már a nyomára bukkantunk ennek az anyagnak, akkor az MTA feladata az eredeti kódexek felkutatása.

(A neten megjelent, hogy az MTA egy irodistája küldött valahova Iránba egy levelet, amire nemleges választ kapott, vagyis lerázták, és az MTA ezzel lezártnak tekinti az ügyet.)

Tény, hogy az MTA nem tett közzé hivatalos állásfoglalást az ügyben.

Noszogassuk őket emberek, hogy dolgozzanak a pénzükért!

És hogy ne kelljen annyi évet várni, mint amennyit a Tárih-i Üngürüsz krónika napvilágrahozására kellett.

Források:

http://www.varga.hu/OSKOR_ELO_NYELVE/HUN%20szavak_%20hun%20szotar.htm

http://www.dobogommt.hu/dobogo/cikk.php?id=20050101092756&evfolyam=IV&szam=4

http://corpuscuit.us/joma/index.php?option=com_content&view=article&id=677:dr-detre-csabahun-szavak-szoevegek&catid=63:figyeloe-2009&Itemid=45

http://www.magyarrovas.hu/files/Tortenelmunkhoz_magyarul_4_kiadas.pdf

http://www.magyartaltos.info/index.php/irasok/draga-magyar-anyanyelvunkrol/964-lajdi-peter-a-hun-magyar-testveriseg-ujabb-bizonyitekai

http://www.magyarmegmaradas.eoldal.hu/cikkek/nyelvunkrol—irasunkrol/4676

Népi építészet: A népi építészet jellegét mindenek előtt a rendelkezésre álló építőanyag szabja meg. A Hargita keleti oldalán – ahol a fenyőerdők az uralkodók – az épületek nagy részét fenyőboronákból rakták össze, ugyancsak fenyőből hasított „dranciával” vagy zsindellyel födték. E zóna épületeire a magas, vagy legalább félmagas tetők jellemzőek. A lakóházat, istállót – még a gerenák közötti tapasztáshoz is – apró fa-szegekkel (bolhaszegekkel) vertek tele. A Hargita nyugati oldalán, különösen a fenyvesek övezetén túl, az épületek anyaga többnyire kő vagy tölgyfa. A kőházak vastag falúak és általában testesek.

Bevezetném önöket néhány ősi foglalkozásba, mint például:

Kovácsmesterség: A famesterségek mellet a legrégibb gyergyói adatok a vasfeldolgozásra vonatkoznak. Már a XVII. század elejéről tudomásunk van a csomafalvi-sólyompataki vashámorról. A későbbi időszakban a XIX. Században számosan vállalkoztak Ditró-Orotván, Hodoson, Tölgyesen vashámorok létesítésére, de kevés sikerrel. Az Orotvait 1847-benalapította a ditrói Fülöp András, aki az üzemet maga vezette. A kovácsmesterségre vonatkozó legrégibb gyergyói feljegyzés 1602-ből származik, amikor Bereck János kovácsot, valamint a Páll család Dani nevű ősét, említik. A XVII. Századi feljegyzések több adatot őriznek a gyergyószentmiklósi kovácsmesterségről. 1642-ben például, Bereck János elkészítette a templom csákányát. 1820-ban Gyergyószentmiklóson tizenkét, Szárhegyen négy, Alfaluban két, Remetén két, Tekerőpatakon két, Ditróban két, Várhegyen három kovácsot írtak össze.

Tégla és cserépkészítés: Az építkezésben egyre nagyobb szerepet játszott a tégla. A téglaégetés habár a fa volt a legfőbb építőanyag, jelentősen fejlődőtt. A téglavetés gyakorlására a legkedvezőbb feltételek Szárhegyen voltak, ezért itt alakultak ki a legnagyobb hagyományok Szárhegyen kívül még folytak téglaégetési kísérletek Gyergyószentmiklóson, valamint Ditróban, de az agyag gyenge minősége miatt kevés sikerrel.

Fazekasság, csempekészítés: A fazekasság, csempekészítés gyergyói viszonylatban, már a feledésbe merült iparágak közé tartozik. Gyergyóból fazekasokat név szerint, először 1685-ben említenek a szentmiklósi fazekas István néven. Az agyagot a Nyír nevű határrészről hozták ősszel, nagyobb mennyiségben, egész esztendőre. 1900 körül Gyergyószentmiklóson még 2-3 fazekas dolgozott. A gyergyói fazekasság nem tudta felvenni a versenyt a kedvezőbb feltételek között dolgozó korondi, madarasi, dánfalvi fazekasokkal, akik jó minőségű áruval látták el a környékbeli piacot.

A mészégetés: A mészégetés a kedvező földrajzi feltételek következtében a vidékünkön gyakorolt legősibb kismesterségek egyike. A középkori kőépületek, például a szárhegyi kastély kötőanyagaként is a frissen oltott forró meszet használták. Az írásos adatok szerint Gyergyóban jelentős mészégető tevékenységekkel számolhatunk, különösen Vasláb, Gyilkostó, Békás és Tölgyes közelében. A mészégetőkre vonatkozó legrégibb írásos feljegyzés 1629-ig nyúlik vissza. Szárhegyen 1900 körül Oláh Alajos háza, helyben égetett mésszel készült. A kőművesek véleménye szerint a helyben égetett mész, minden máshonnan szállított mésznél jobb minőségű volt. Gyergyó környékén az utolsó mészégető a szárhegyi Keresztes József volt, aki az 1950-es évekig dolgozott.

Legközismertebb ruhadarabja a szorosan testhez álló, fehér posztónadrág, a székely harisnya, melynek csak zsinórzata változik vidékenként vagy éppen falunként. A harisnyához zsinórszegésű, félkemény szárú csizma illik és sima kézelős, csukott gallérú fehér vászon vagy gyolcsing. Az ingre fekete, szürke, helyenként fehér, piros vagy kék- esetleg sújtásokkal díszített – mellényt öltenek. Szokásos főbevaló nyáron a fekete kalap, a Küküllők mentén hétköznap a szalmakalap, télen pedig a betűrt tetejű vagy alul visszahajtott báránybőr sapka. A mellényre posztóujjas vagy kurta zekét vesznek, a szürke, vagy fekete, hosszú zekét már az őregeken sem látni. Ma már a hagyományos viselethez leginkább ragaszkodó férfiak is csak fekete rövid kabátot, zakót öltenek a fehér harisnyához és fekete csizmához.

A székely női viselet:

Legfőbb darabja a kétrészes felsőruha, a rokolya és a mellény. A rokolya derékban karcba szedett, alján keskeny vagy szélesebb bársonyszegő. A Hargita keleti oldalán, a gyergyói-, csíki-, és kászoni medencék falvaiban, a rokolya színes csíkozású háziszőttesből készül, a csíkok szélessége, a színek összeválogatása falvanként, korok, és alkalmak szerint változik. Az egyszínű gyöngyökből fűzött nyakék dísze is a hátul két ágban, hosszan lecsüngő szalag. Az asszonyok, menyecskék és idősebbek, kontyba rakott hajukat áll alatt megkötött kendővel szorítják le, aminek anyaga, színe, hímzése életkor és alkalom szerint változik. Gyakori még a hárászkendő és nagykendő, de már általánosabb az ötnyolcados vatelines kabát, vagy a barnára festett irhabunda.

Fejedelem, a harcnak vége van,

lakomát ülnek zsoldos papjaid.

Torozhatnak már. Koppány úr népébõl

gyönge leány, magam maradtam itt.

Nem azért jöttem hozzád, mert király vagy.

Egyrangú vérbõl származom veled.

Bajor Gizellád bosszúját se félem,

a taliánt se, meg a németet.

Sok vért láttam már, Gejzafia Vajk úr.

Karddal kezében míg pusztult a népem,

páncélos német dúlta a gyepût

parancsodra s az új Isten nevében!

Az új Istennek vagyon egy fia.

Azt mondják róla, hogy jó és szelíd,

fegyvert nem markolt soha keze,

hogy leölettesse önnön véreit.

A tiszta szívûeknek megbocsájt

s elõtte minden álnokság ledõl.

Melyik kõ-bástyád rejti õt király,

látó magyarok szemei elõl?

Õhozzá jöttem el én, Koppány úr leánya,

Elõtte ha kell, le is térdelek.

S úgy köszöntöm: áldás, Isten úr,

Nézd, itt vagyok, hogy beszéljek veled.

Magad jöjj el, ne szolgáidat küldözd,

jöjj egyedül, ha nincs kíséreted.

Fehér lovat adunk alád s pompázó

kíséretül az egész nemzetet.

Tekints körül: széles világod hátán

testvértelenül áll itt a magyar.

(…)

A Nagypénteki sirató címû kötetbõl

(Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2002)

Élve hagyhattak sorsára egy hegymászót az Andokban, állítja a januárban meghalt Federico Campanini apja a kedden nyilvánosságra került videó alapján.

Az argentin túravezető négy olasz társával január 3-án indult Amerika legmagasabb csúcsa, a 6962 méteres Aconcagua meghódítására, de öt nap múlva viharba kerültek, és eltévedtek. Egy helikopter megtalálta őket, ám leszállni nem tudott, így néhány fős mentőcsoport indult a segítségükre.

Mire odaértek, az expedíció egyik tagja, Elena Senin már halott volt. Társai szerint lezuhant valahonnét, és beverte a fejét. Campanini viszont még élt, bár a mentőosztag ennek ellenkezőjét jelentette, amikor leértek a megmaradtakkal.

Az apa, Carlos Campanini kedden névtelen levéllel kapta meg a felvételt, azonnal föltette az internetre, és pert indított fia halála miatt.

A képsor megdöbbentő: Federico Campanini nem tud lábra állni, összeesik, alig segítenek neki, egy kötéllel akarják maguk után vonszolni, majd otthagyják.

A kommentárok még durvábbak, orvosi segítség helyett a következők hangzanak el: ”Állj már fel, te idióta! A fenébe is, gyerünk már!” Majd egyikük azt mondja a rádióba, ”add át, hogy vége van, maximum 40 perce lehet, és halott lesz”.

A kamerába nézve egy másik mentő szólal meg: ”Már nem mozog, engedélyt kértem a bírótól, hogy itt hagyjuk.” A news24.com szerint nem tudni, milyen bíróra vagy ügyészre gondolt, a lényeg, hogy valóban nem próbálták magukkal vinni.

A három megmenekült később elmesélte, vezetőjüknek tüdővérzése volt, nagyon legyengült. Ebből Campanini apja arra következtet, ”a segítők arra számítottak, hullát találnak, közben egy túlélőre bukkantak, akivel nem tudtak mit kezdeni”. Semmilyen orvosi eszköz nem volt náluk.

A 31 éves Federico Campanini közel tíz éve vezetett túrákat hazájában és szerte a világban. Feljutott a legmagasabb csúcsokra, néhány éve az Egyesült Államokban élt.

Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem
nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok.
Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!

Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek.
Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt,
abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az
enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s
ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!

Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba.
Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ideoda ajándékozgattatok engem
s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én
ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok:
kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt,
fölszabadulást és katonásdit. Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős
bátorságot és fejvesztett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett
háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgó fogú bosszúvágyat és
hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi
rengetegben… urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet!

Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a
világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok
ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi
keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a
Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs
szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!

És azt se mondjátok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert milliók
váltak földönfutókká játékaitok során és én csak egy vagyok a milliók közül. Számomra
nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj.
Adjátok vissza a hegyeimet!

Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többet vesztett, senki sem vesztett annyit, mint én.
Nekem nem volt Palotám, amit fölépíthetnétek valahol a föld másik oldalán. Nekem nem
volt vagyonom, amit bankjaitok visszafizethetnének, ha megszállná őket a jótékonyság láza.
Állásom sem volt, hivatalom sem, ami helyett újat adhatnátok. Nekem semmim sem volt,
csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem. S ez a kettő együtt többet ért, mint a világ
valamennyi palotája, vagyona és hivatala. Senki sem vesztett ebben a játékban annyit,
mint én. Adjátok vissza a hegyeimet!

Urak, én alázatosan elhiszem, hogy nagyok vagytok és hatalmasok. Hogy kisujjatok egyetlen
mozdulatára milliók halnak meg, országok cserélnek gazdát és földrészek süllyednek el a
tengerek mélységeibe. De mindezeken túl hinni szeretném azt is, hogy tisztelitek az
igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott, és hogy a szívetekben jószándék szűri
át még a kisujjatok mozdulatát is. De ezt csak akkor hihetem el, ha eltörlitek a rontást, ami
játékaitok nyomán erre a világra rászabadult, és visszaadjátok a hegyeimet.

Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok,
Mert hiszek jóban , igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok,
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.