Gyergyó környéki mesterségek

Népi építészet: A népi építészet jellegét mindenek előtt a rendelkezésre álló építőanyag szabja meg. A Hargita keleti oldalán – ahol a fenyőerdők az uralkodók – az épületek nagy részét fenyőboronákból rakták össze, ugyancsak fenyőből hasított „dranciával” vagy zsindellyel födték. E zóna épületeire a magas, vagy legalább félmagas tetők jellemzőek. A lakóházat, istállót – még a gerenák közötti tapasztáshoz is – apró fa-szegekkel (bolhaszegekkel) vertek tele. A Hargita nyugati oldalán, különösen a fenyvesek övezetén túl, az épületek anyaga többnyire kő vagy tölgyfa. A kőházak vastag falúak és általában testesek.

Bevezetném önöket néhány ősi foglalkozásba, mint például:

Kovácsmesterség: A famesterségek mellet a legrégibb gyergyói adatok a vasfeldolgozásra vonatkoznak. Már a XVII. század elejéről tudomásunk van a csomafalvi-sólyompataki vashámorról. A későbbi időszakban a XIX. Században számosan vállalkoztak Ditró-Orotván, Hodoson, Tölgyesen vashámorok létesítésére, de kevés sikerrel. Az Orotvait 1847-benalapította a ditrói Fülöp András, aki az üzemet maga vezette. A kovácsmesterségre vonatkozó legrégibb gyergyói feljegyzés 1602-ből származik, amikor Bereck János kovácsot, valamint a Páll család Dani nevű ősét, említik. A XVII. Századi feljegyzések több adatot őriznek a gyergyószentmiklósi kovácsmesterségről. 1642-ben például, Bereck János elkészítette a templom csákányát. 1820-ban Gyergyószentmiklóson tizenkét, Szárhegyen négy, Alfaluban két, Remetén két, Tekerőpatakon két, Ditróban két, Várhegyen három kovácsot írtak össze.

Tégla és cserépkészítés: Az építkezésben egyre nagyobb szerepet játszott a tégla. A téglaégetés habár a fa volt a legfőbb építőanyag, jelentősen fejlődőtt. A téglavetés gyakorlására a legkedvezőbb feltételek Szárhegyen voltak, ezért itt alakultak ki a legnagyobb hagyományok Szárhegyen kívül még folytak téglaégetési kísérletek Gyergyószentmiklóson, valamint Ditróban, de az agyag gyenge minősége miatt kevés sikerrel.

Fazekasság, csempekészítés: A fazekasság, csempekészítés gyergyói viszonylatban, már a feledésbe merült iparágak közé tartozik. Gyergyóból fazekasokat név szerint, először 1685-ben említenek a szentmiklósi fazekas István néven. Az agyagot a Nyír nevű határrészről hozták ősszel, nagyobb mennyiségben, egész esztendőre. 1900 körül Gyergyószentmiklóson még 2-3 fazekas dolgozott. A gyergyói fazekasság nem tudta felvenni a versenyt a kedvezőbb feltételek között dolgozó korondi, madarasi, dánfalvi fazekasokkal, akik jó minőségű áruval látták el a környékbeli piacot.

A mészégetés: A mészégetés a kedvező földrajzi feltételek következtében a vidékünkön gyakorolt legősibb kismesterségek egyike. A középkori kőépületek, például a szárhegyi kastély kötőanyagaként is a frissen oltott forró meszet használták. Az írásos adatok szerint Gyergyóban jelentős mészégető tevékenységekkel számolhatunk, különösen Vasláb, Gyilkostó, Békás és Tölgyes közelében. A mészégetőkre vonatkozó legrégibb írásos feljegyzés 1629-ig nyúlik vissza. Szárhegyen 1900 körül Oláh Alajos háza, helyben égetett mésszel készült. A kőművesek véleménye szerint a helyben égetett mész, minden máshonnan szállított mésznél jobb minőségű volt. Gyergyó környékén az utolsó mészégető a szárhegyi Keresztes József volt, aki az 1950-es évekig dolgozott.

Székely népviselet

A székely férfi népviseletet:

Legközismertebb ruhadarabja a szorosan testhez álló, fehér posztónadrág, a székely harisnya, melynek csak zsinórzata változik vidékenként vagy éppen falunként. A harisnyához zsinórszegésű, félkemény szárú csizma illik és sima kézelős, csukott gallérú fehér vászon vagy gyolcsing. Az ingre fekete, szürke, helyenként fehér, piros vagy kék- esetleg sújtásokkal díszített – mellényt öltenek. Szokásos főbevaló nyáron a fekete kalap, a Küküllők mentén hétköznap a szalmakalap, télen pedig a betűrt tetejű vagy alul visszahajtott báránybőr sapka. A mellényre posztóujjas vagy kurta zekét vesznek, a szürke, vagy fekete, hosszú zekét már az őregeken sem látni. Ma már a hagyományos viselethez leginkább ragaszkodó férfiak is csak fekete rövid kabátot, zakót öltenek a fehér harisnyához és fekete csizmához.

A székely női viselet:

Legfőbb darabja a kétrészes felsőruha, a rokolya és a mellény. A rokolya derékban karcba szedett, alján keskeny vagy szélesebb bársonyszegő. A Hargita keleti oldalán, a gyergyói-, csíki-, és kászoni medencék falvaiban, a rokolya színes csíkozású háziszőttesből készül, a csíkok szélessége, a színek összeválogatása falvanként, korok, és alkalmak szerint változik. Az egyszínű gyöngyökből fűzött nyakék dísze is a hátul két ágban, hosszan lecsüngő szalag. Az asszonyok, menyecskék és idősebbek, kontyba rakott hajukat áll alatt megkötött kendővel szorítják le, aminek anyaga, színe, hímzése életkor és alkalom szerint változik. Gyakori még a hárászkendő és nagykendő, de már általánosabb az ötnyolcados vatelines kabát, vagy a barnára festett irhabunda.

Wass Albert befejezetlen verse

Fejedelem, a harcnak vége van,

lakomát ülnek zsoldos papjaid.

Torozhatnak már. Koppány úr népébõl

gyönge leány, magam maradtam itt.

Nem azért jöttem hozzád, mert király vagy.

Egyrangú vérbõl származom veled.

Bajor Gizellád bosszúját se félem,

a taliánt se, meg a németet.

Sok vért láttam már, Gejzafia Vajk úr.

Karddal kezében míg pusztult a népem,

páncélos német dúlta a gyepût

parancsodra s az új Isten nevében!

Az új Istennek vagyon egy fia.

Azt mondják róla, hogy jó és szelíd,

fegyvert nem markolt soha keze,

hogy leölettesse önnön véreit.

A tiszta szívûeknek megbocsájt

s elõtte minden álnokság ledõl.

Melyik kõ-bástyád rejti õt király,

látó magyarok szemei elõl?

Õhozzá jöttem el én, Koppány úr leánya,

Elõtte ha kell, le is térdelek.

S úgy köszöntöm: áldás, Isten úr,

Nézd, itt vagyok, hogy beszéljek veled.

Magad jöjj el, ne szolgáidat küldözd,

jöjj egyedül, ha nincs kíséreted.

Fehér lovat adunk alád s pompázó

kíséretül az egész nemzetet.

Tekints körül: széles világod hátán

testvértelenül áll itt a magyar.

(…)

A Nagypénteki sirató címû kötetbõl

(Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2002)